»Sudár fa állott, óriási,
Tavasz delén a napsütésben...«
Nézd, virágzom, nézd, hogy süt a Nap,
Virágaimmal érted késtem.
»Szeszély-asszony hanyag keze, szél
Belekapott kopott galyba, virágba...«
Királynét várt s csak most érkeztél,
Ez a fa az erdők királya.
»Volt két virág más másik ágról,
De egy volt szirmuk s kelyhük színe...«
Van egy víg, rózsás csók-ravatal
S két élő-vágyó kiterítve.
»Két fáradt virág más-más ágról,
Pihegve egymás mellé hulltak...«
Most kezdődik csak a történet,
Királynőm, felejtsük a Multat.
»Tudjátok jól, hogy röpül az Idő
S övék csupán egy pillanatja...«
Mienk a Nap és mi megállást
Parancsolunk a nyári Napra.
»És szomoruság volt a nászuk,
Tiszta, édes, bánattal telve...«
Ez lesz a világ legbékültebb
És legfejedelmibb szerelme.