Háborus völgy, nem tudlak nézni,
Nem bírnak már a szemeim, nem:
Forgok, mint egy véres pojáca,
Túl egy hegyen s egy hegyen innen.
Túl egy hegyen, mikor nem voltam,
Hegyen innen: ha majd nem élek.
Mennyi szeretet innen és túl
S e kis stáción mennyi vétek.
Hogy gyűlölök és hogy gyűlölnek,
Hogy harcolok mindenki mással.
Ha születünk, akkor halunk, jaj,
S megszületünk az elmulással.
Óh, élet, te, háboruk völgye,
Be megtettél harcos hazugnak,
Utamból be kitéritettél,
Óh, be utállak, óh, be unlak.
Óh, te, fájdalmas; bús kitérő,
Két hegy között nyílt seb az égre.
Békéből jöttem s a hegyen túl,
Tudom, békével vár a béke.
Végetlen békéből buktam le,
Hol híre sincs a harci gondnak
S itt úgy kell ütni, marcangolni,
Mint egy komédiás bolondnak.
Addig, amíg a nagy világ-csók
Nem cuppant újra vágyva értünk,
Addig, míg majd élünk valóban,
Akként, mikor nem völgyben éltünk.
De addig, addig, be sokat kell
Ejteni, űzni, futni, esni
S egy megszakított örök csókra
Dúlva, jajgatva emlékezni.