Ezvorász király pihen itt,
Szerette az isteneit,
Szerette a bort és a nőket,
A vitézi hadbakelőket,
Szerette a földet, a magot,
De búsan halt meg,
Mert gyermek néki nem adatott.
Öreg pap guggolt lábainál
Midőn vergődött a király
S az ágyasházi asszonyoknak
Szépei messziről zokogtak.
»Jaj, Ezvorász talán már halott
És úgy hal ő meg,
Hogy gyermek néki nem adatott.«
Száz kengyelfutó szétszaladt,
Hoztak szép arcu ifjakat,
Valamennyi pór tőről metszett,
Pozsgás lelkek, királyi testek
S az öreg pap rájuk-olvasott
És a királyra,
Akinek gyermek nem adatott.
És lőn, hogy meghalt a király
És, íme, itt, hol e sír áll,
Száz asszony sírt s kiket nem szüllek,
Száz királyi ifjú serdültek
És Ezvorász király víg halott:
Atyaként halt meg,
Bár gyermek néki nem adatott.