Lanyhán irigylem a
Viadal-évek kapott szitkát, gúnyját:
Megszokják vagy megunják
Az embert az emberek
S az évek és a kedvek úgy szaladnak,
Mint páholt hadsereg
S koldusként járok a nyomában
A menekülő, gyáva hadnak.
A fajtám?:
Mindig ritkábban gyújt a harag.
Száz bűnöm?:
A legszebbje mind elmarad
S már alig-alig érdekel
Egykor imádott, furcsa sorsom,
Olyan lett, mint lopott kalap,
Titokban hordom.
Az asszonyom?:
Ha ifjabb lennék, tán szeretne,
Így csak egy renyhe,
Lassú, kis igéretű
Pillantást küld el vétve,
Én pedig másolt, régi lázaimat
Küldöm cserébe.
Még megbocsátni
Szeretek, ha nagy bűnök akadnak
S másoknak inkább
És néha-néha magamnak.
És szeretem az embereket
Szánva, őszintén:
Egy kicsit valamennyi úgy jár,
Mint én.