ELVÁLUNK

Elválunk most már. Te is elmégy, én is. Hogy összeforrott a mi sorsunk mégis. Engem egy halvány arc űz messze, messze S neked másutt is én jutok eszedbe...

Elválunk most már, te is elmégy, én is, Felednél mindent s emlékezel mégis!... Eszedbe jut majd, eszedbe jut néha Egy szegény bolond, rajongó poéta,

Ki meg sem csókolt, csókodra se vágyott, Csak bolond szívvel szeretett, imádott... Elválunk most már. Te is elmégy, én is, Felednél mindent s emlékezel mégis!...

Gondolkozom úgy néha, éjszakákon: Ami történt, egy kész modern regény. A hősnő már régen túl van az álmon, A hős pedig - tán nem is hős szegény.

S miként az öreg Dumas rég megírta: Kaméliára pénz is kell elég, Szükség volt a Deus ex machinára S megjött a Mentor, gazdag és derék.

Enyém aztán a regény többi része, A tragikum komikummal vegyes... De ez már csak egy balga szív regénye, Foglalkozni evvel nem érdemes.

A mámorban akartam elfeledni Egy mámoros, bolondos, bús regét - Ugy-e, jó tárgy vón’ egy modern regénynek? Perverzitás, mi lenne más egyéb?!...

De majd, ha egyszer - valami csodából - A régi lángot visszanyerhetem, Megéneklem e szomoru szerelmet, Akkor tán nem fáj, ha emlékezem...

És szólni fog majd egy lányról a nóta, Kiről egy balga trubadur dalolt, Ki eltiport egy dallal telt világot S ki - mint a többi - gyenge, léha volt.

Elválunk most már. Eladtad a lelked... Hisz’ én mi voltam?... Álmodozó koldus, Szívvel fizettem csupán a szerelmed!... Te fényre vágytál. Meglelted a fényt is,

De majd a fényben keresed a lelket - Felednél mindent, emlékezel mégis!...