Az én földem aludni akar, Itt most szent, néma árnyak ingnak. Engem ideűztek a hegyek, Ez az én földem. Itt ütök
Téli tábort az álmaimnak. Kék hegyek ködje omlik ide, Hóharmatos a tarka avar, Az én földem aludni akar:
Pedig én ide ünnepre jövök, Fura lányokkal jövök ide: Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk, Hahó, vén alvó, itt megpihenünk.
Meddő álmok e sápadt némberek, Menyasszony mind, az egész sereg, Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár: Ködharangok búgnak, zene szól,
Jön a vőlegény a hegyek alól. Hideg ez a sík, fátyolos arcú. Átgázolom a ködtakarót. Csönd. Dobogok lábammal a földön,
Hiába költöm, hiába költöm: Az én földem aludni akar. Károgó varjak csapata száll, De néma, de csöndes az avar.
»Megjöttem. Hallod? Én vagyok itthon, Aki rég elment, az a fiad.« Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj, A hullafoltos, vén Alvó riad.
»Honnan jössz?« »A városból jövök, Hozzád jövök, már rég hazavágyom.« »És mit akar itt e cifra sereg?« »E cifra sereg? Hát látod te is?
Ez mind csak álom, néhány nyári álom. Forrók, buják, meddők szegények, Együtt bolyongtunk, velük élek. Nem tudta megáldani sehogy
Szomjas méhüket a városi nyár, Erődért jöttünk a nagy pillanathoz, Ez a meddő sereg csodádra vár.« A köd kavargott, rám ült, befedett,
Átokzsivaj zúgott az avaron: »Legyetek meddők, így akarom. Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem, Az én síkomon nyílt a szerelem.
Itt a Jövő az úr a csók felett, Itt nyáron szeret, aki szeret. Űző vágynak itt nem üt csókos óra, Pusztulj innen város beteg lakója,
Itt szűz világ van, álomnak szaka S nem villámfényes nap az éjszaka, Betelő a vágy, testes az álom, Az élet mindig győz a halálon,
Itt álom és csók tiszta és egész, Utánuk nem láz jő: szent pihenés. Itt kínzó láz nem pusztít a sziven: A sík ölel, terem és megpihen.
Az én sík-lelkem benned a lélek, Neked nem kellett a sík-élet: Szólít a város, várnak a hegyek, Én idegennek ágyat nem vetek.
Bús álmaiddal vándorolj tovább, Oda, hol egymás öldöső fele A Csóknak és Termésnek istene, Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak
S becsük van a magtalan álmodóknak, Hol betelő vágy nincs s örök a láz: Itt nincs már csók, megérett a kalász.« Kalásztalan, bús lelkem indult,
Elhalt a ködharangok hangja s a zene S én szálltam az álom-lányok csapatával A város fele. A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
Nézem a várost és nincsen szemem, Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam, Csak szállok búsan, némán, magasan: Elűzött a földem.
Cookies on Poetry Cove