ÉJIMÁDÓ

Leplét bár váltva öltse, vesse: Az én világom nincs már messze. Az én világom el fog jönni: Hajnaltalan csodás világ lesz,

Az éj sohsem fog elköszönni... Egére nem lesz csillag hintve, Én leszek minden gyöngye, kincse, Én leszek célja, üdve, átka

És mégis ez lesz legjobb, legszebb: Minden világoknak világa... Akkor már nem lesz semmi multam, Feltámadok, bár el se multam,

Reménykedem, bár mit se várok, Elzúghatnak mögöttem békén A többi napderüs világok... Nem törtetek célra, titokra,

Nem lesz szükségem asszonyokra, Nem keresem, aki megértett, Én leszek a szent különélet, A hazug fények megvetője,

A nagy sötétség, szent sötétség Tapadó, bárgyú szeretője. Köröttem nem lesz semmi kétség, Csak nagy sötétség, szent sötétség...

...Az éjszakában állva, fázva Várlak, szerelmetes világom, Minden világoknak világa... ...Fény ad színt a darabka kőnek,

Fény ad színt minden agyvelőnek. A fény teremtett, fény teremt Fejet zsibbasztó végtelent S egyetlen egy kis, balga órát,

Amelyben nyíló tubarózsák Vad illatába olvadunk... A fénytől élünk s fény vagyunk... ...Hejh, temető! Valamikor még

Nap volt a lelkem, fény az álma S íme, most a nagy világosság Kerget belé az éjszakába... ...Légy áldott, legvalóbb legenda

S a szent fény, mely most visszahoz; Az... az! A sötét volt az első, Fényt sohse látott szent kaosz. A nincs volt az első igazság,

Önmagátszülte szent erény, A tagadás az első isten S első hazugság volt a fény. Színben pompázik, hazug álmok,

Gyötrődő gondok gondozója, Hogy káprázón agyamba szállott: Elkárhozás volt az az óra... Azóta nincs már semmi új fény,

Nem érzek semmi meleget, Sóvárgom a nagy éjszakákba, Várom a barna felleget, Multát a színnek, fénynek, vágynak,

Borultát a nagy éjszakának... Hullj, hullj az asztalomra, Nyárnak hulló virága, Vadgesztenyék virága...

Ott a bokroknak alján Csiklandott lány kacajja, Párzó, bujálkodó vágy Gyalázza meg az estét,

Az édes nyári estét... Majd lesz est még sötétebb, Lehull a nyár virága, A gesztenyék virága.

Köd fekszi meg a bokrot, Hideg lesz majd az este S elmulnak a szerelmek... Hullj, hullj az asztalomra:

Szeretem a virágot, Az elmuló virágot. Ilyen szép nyári estén Nagy oktondin kiporzik

S lehull az asztalomra... Az a ficánkoló lány, Ott a bokroknak alján Fázódva jár a ködbe’,

Ha jön sötétebb este S elmulnak a szerelmek... Nem hull majd asztalomra Vadgesztenyék virága

S az őszi csöndes estén Én maradok meg itt csak... Begázolok a ködbe, A sötét, lomha ködbe,

Átgázolom a bokrot, A száraz, árva bokrot S bekiáltom a csöndbe, Az édes, szörnyü csöndbe:

Elmultak a virágok, Elmultak a leányok: Én itt vagyok, maradtam És úr vagyok a csönden.