Ez az ájulásig-csók hona,
Rettegi a paraszt babona
S valahol, vad, erdő-szakállas
Szatír-képű, bús hegyek alján
Fekszik, mint egy nagy, fiatal lyány.
Mikor rásüt a Hold, megremeg
S elébe roskadnak a hegyek,
Fehér halmait nyögve áldják,
Szent forrásaira borulnak
És csókba, könnybe, vérbe fúlnak.
Jaj annak, aki már erre járt,
És jaj, aki itt asszonyt talált,
Maró szája sohse lakik jól,
Ajka, foga, szíve elvásik,
De csókolni fog ájulásig.
Estéjén, éjén és hajnalán,
Vére és asszonya sincs talán,
Ott piheg egy ibolyás dombon.
S asszony nélkül vagy asszonyostul
Csókol, amíg csak belepusztul.