A Bakonyoknak Bakonyában Fájdalmas fél-századon át Rontás-álomban, szertevetve Aludtak a jó katonák.
Lehelnek kürtje nem búgott föl, Az Égen sem voltak jelek, Király sem küldött véres kardot, Aludt váróan a sereg.
Álmuk fölött új vitéz-élet Igért és rajzolt fény-kaput S üzent nekünk Csaba népéről A villámló és nagy Tejút.
Álomban se tudtunk egymásról S még álmunk sem adott hitet, Mersze nem volt csatározásra S tábort-ütésre senkinek.
De ütött mégis a mi óránk, Kuckójában kiki riadt S vállalt magyar bajnoki sorsot Egy őrülten szép hit miatt.
Nem jöttünk égi Hadak-Útján, Sorsunk vad ösvény, Föld s a por, De, ím, egy új Csaba-legenda Lelkünkben lázasan dalol.
Egy riadó zúgott emitt föl, Amott egy izzó gondolat S kihúzta kardját hüvelyéből Ezer ébredt eszme-lovag.
És egymásfelé már csörtettünk, Mint rég eljegyzett cimborák, Festő képét, poéta versét: Fölkináltuk egymás borát.
Bekalandoztuk a világot S mosolygott ránk a szabad Ég S esküdöztünk, hogy szent masszával Be lesz töltve a szakadék.
Hunnia sivár szakadéka, Ez a mindennél szomorubb: Itt lesz, esküdtünk, vén úrfiknak S alj-aggoknak termő toruk.
Megtaláltuk az őseinket: Mennyi bús homloku magyar, Kinek azért kellett pusztulni, Mert újat, emberit akar.
Megnyíltak lángolón előttünk A Bólyai- s Csere-sirok S hozzánk szegődtek szép sorjában Az árnyas, magyar mártirok.
S minden halott, ki élt magyarnak, Javitónak is valaha, A mi seregünk légi szárnyán A magyar Isten lovaga.
És mi mind, Csabának új népe, Egymásra-lelten esküszünk, Hogy a Bakonyok Bakonyából Minden rest álom messze tünt.
Itt már csak igazságtevés jön, Mert a bűnösök már nagyok: Adjon a Sors belénk oly bosszút, Amilyent Csabának hagyott.
Cookies on Poetry Cove