Hajnalodik s végre: az én hajómon, Az igazin, szállok virág-fedetten. Nem ismerek a vén, elszánt kalózra, Hurrák, vágyak pompás legénye lettem
S boldog hajóm fátyollal lobogózva Olyan, mint kék fátylas ég-darab. Tűz-szememen bekacag a Nap: Sohse látott csodábbat e hajónál,
Sohse látott hajóst még hajnalibbat. Tengereket zudít elénk a vágyunk, Még Oceánunk is az enyém. Karunk ölelő ritmusára ringat,
Himnuszt kürtöl a babonás hajókürt S zeng a csók a hajó fedelén. Árbocom: a váró diadal, Bódító és szűz-lyány adta csók
S üldözőim a kalóz-hajók, Kikkel rabolva, hajh, annyit bolyongtam Olcsó siker- s csók-portékára lesve. Hát mégis hasztalan hajszolt az Este,
Nem az ő ölébe jött vagyok, Hajnalok küldöttek, hajnalok S mégis eljött értem a hajóm. Óh, volt hajók, be elárnyultatok már,
Óh, volt prédák, be nincs ízetek. Szabadabb vagyok minden szabadoknál, Olyan teljesen nem magamé. Szemem melyik volt hajót vágyja vissza?
Gyötrelmes, kérdő, kínzó ifjuságnak Zöld lobogóju, éhes kis hajóját? Vihar-hajómat, mely az ósdi nóták Kopott, kis bárdjait hagyta el?
Avagy a száz-szoknya lobogót Lengető, unt, céda csók-hajót? Névnek, hírnek, mámornak, bölcseségnek Csúnya kalóz-hajóit talán?
Ím, itt van a szívemen a lyány, Itt van a szívemben a tenger-élet, Felörvendem, fölélem s boldog órák: Most vagyok Én és büszkén viszem
Szent és ifjuságos, bolond viharokba Az egyetlen ölelnivalót: S Életem új, legsorsosabb hajóját.
Cookies on Poetry Cove