ÁLMODOM...

Álmodom néha Szilaj, merész, fájó, De mégis édes álmokat. Vihar tör rám

Rémes, talán a mindenséget Fenyegető vad erővel S én e viharral Egyedül, mint egy megkövült szobor,

Szembeállok!... Álmodom néha, Hogy minden teremtett Éltemre tör, haragos átkot

Ordít reám S én mosolyogva, Kimondhatatlan büszkeséggel Várom a harcot,

Melyet egy világ, Egy egész világ Esküdt ellenem S melyet úgy fogadok,

Mint egy aljas lelkű koronás fő Az udvaroncok porba hulló, Gyalázatos hizelgéseit!... ...S álmodom néha

A legmerészebb, legszebb álmot, Dalaim egy világ fülébe zengnek S hangoztatják a megváltásnak Szent, égi szózatát

Egy megtévedt nagy világ előtt. Hangjára hangos, bús zuhanással Omlik a porba hazug bálványok Százezere

S avult, buta korlátok, Melyek elzárták a világot Egy világtól, Recsegve dőlnek össze.

S én, míg a pusztulás közt Jós szemekkel látom, Mint áll elő egy jobb, Tisztább világnak

Zöld hajtása a romok közül, Szivem megnyíl S fenséges érzés hatja át dalom, Melynek refrénje

Messze, messze száll S mint a megváltásnak Új evangéliuma Áthatja a világot

E szózat: Diadal! Diadal!... ...S álmaimból Otromba zaj riaszt fel.

Köröttem régi minden s undorít. A megváltásról, a diadalról Lázas álomban álmodtam csupán... Szivem teli ugyan,

De mi belőle felsír, felszakad, Nem egy világot Újjáteremtő diadal-ének, Hanem a lebilincselt erő

Tehetetlen, bús zokogása...