Nyár-naphoz szép, halk Nap-leszállat,
Vert gondolathoz enyhe bánat,
Sokított Sokhoz az Elég
S hozzám a Béke illenék
És béke nékem nem hagyódik.
Minden, mi itt fájdítva rezdül,
Rajtam fut át kasul-keresztül,
Én vagyok fájdalom-kamat,
Én hurcolom meg magamat
S magam életét alig éltem.
Jól megüzött magam a sorsom
S mégis a magyar sorsot hordom
S mégis ez átkozott mezők,
Magyar mezők és könnyezők,
Magamnál százszor jobban fájnak.
Nagy mámorokban és hevülten
Százszor hiába menekültem,
Csók-örvényben, kinok között
Mások jaja megütközött
Az enyémmel és mások győztek.
És csodának így megmaradtam,
Mert száz örvény vészlett alattam
És most a béke-áhitót
Ébren-tartják a riadók
És béke helyett mindig harcok.
És tán lassanként elfelejtem
Sorsom, életem, magam, lelkem
S hogy a magamé is vagyok
S úgy halok meg, ha meghalok,
Hogy helyettem meg sokan haltak.