Úgy suttogok mostan az éjnek,
Mely sorsodat és sorsom rejti,
Mint egy bibliai
Ének,
Kit Dávid király talán énekelt.
Úgy imádlak, kis Senkim, Semmim,
Mint ahogyan ez régen már volt,
Mert aki régi
Élet,
Sok régi éjben élt s világolt.
Megyünk most már koldusok útján,
Kevés vigasztaló ötlik elébünk,
De egymásnak és csak magunknak,
Furcsán és csak magunknak élünk
S olyan jó, ha ki csak magának él.