Most úgy szeretnék naiv áhitatot
Forró bajtársak tűzhelyére vinni,
Mikor a tűz már őrséget is kapott
S nehéz esztendők lobja végre süttet.
Mert Pesten is magyar mezők a mezők,
Nemes tüzünkből ápolt gesztenyénket
Kikaparták a hazug lelkendezők,
Gyászünnepeknek éhes siratói.
Milyen nehéz volt fanyarak, szennyesek,
Untak, szokottak gúnyját elviselni
S páran titkolnunk, hogy igazi sebek,
Kik ez ország pestisétől ragasztvák.
Milyen titokban nézdeltük hamvadón
Új-új fúlását ennek a bús földnek
S egy-egy szerelmes, szép, harci riadón
Csak jól titkolt reménytelenségünk szállt.
Évek jártak, csaltak s tüzünk nem lohadt,
Pedig a győri, híres inzurgensek
Újból és újból nyergelték a lovat,
Minket tiporva, hogy tessenek Bécsnek.
Óh, be szeretnék úgy sírni gyermekül
Egy-két baráttal, mint annyiszor tettem,
De zászló leng már s a titok menekül:
Éljen a tűz, a tábor s harci nyiltság.