Te, Isten, ki Titok vagy, tudod, Hogy én nem vagyok mai gyermek: Az én ügyem a te ügyed S ki ellenem támad, azt verd meg.
Mert mi együtt kezdtük a hűhót, Mert egyformán Titok a voltunk S ami lázmunkánkban hazug, Mindent, mindent együtt koholtunk.
Te, Isten, mi egyek vagyunk: Mikor kimérákba szerettem, Már ott voltál hátam mögött, Nehogy kimuljak hülye sebben.
Nógattál folyton, konokul, Hogy véresen be a bozótba Törjek magyarul, dalosan S hogy ne némuljon el a nóta.
Én voltam, Isten, bolond nyilad S nyiladat most már messzelőtted. Fölemelt, véres homlokom Nem ejtem porba most előtted.
Mert, jaj, nagy dolog ez a dolog, Nagyobb, több, mint egy élet ára S én más bolondként nem megyek Egykönnyen a kálváriára.
Most: vagy-vagy, eldől, ha akarod, Hogy ér-e valamit a kardunk És hogy ér-e az valamit, Mit együtt kezdtünk és akartunk.
Titok vagy, ős Titok, tudom én, Velem együtt és a világgal, De egy percnyi szeszélyedért Mégsem égek el hiú lánggal.
Együtt kezdtük, vihar-fellegek Nőttek a fejemre azóta, Te, Isten, te, Titok, közös Bűnünk volt minden bűnös nóta.
Mikor még mint kicsi nebuló Templomban diktáltam a zsoltárt, Már akkor bűntársam valál, Már akkor is fölbujtóm voltál.
Éreztem viharos kezedet, Mely fiatal hajamat tépte: Te voltál az elinditóm S kell, hogy te légy utamnak vége.
Az én ügyem a te ügyed is, Hogyha hivedet meg nem tartod, Nem hisz benned majd senki sem: Isten, Titok, elő a kardod.
Cookies on Poetry Cove