Gyermekded kost, fehér gerléket, Elsőfű-bárányt, vért és velőt Áldoztam már négyéves koromban Száz-arcú Hágár előtt.
Ég a tűz Hágár szent oltárán S én tisztulóan lesem, lesem, Szinte harminc éve várom én már, Jön-e a szerelmesem?
Tisztátalan valék, vagy tiszta, Nem tudom s azt se, mit akarok. Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár S asszony nélkül meghalok.
Ló-sóskás parlagon ébredt föl Egykor e bűnös, ős szerelem: Róza, a szomszédék kis Rózája Bujósdit játszott velem.
Nem hallottam akkor Hágárról, Csupán a vérem rítt, kacagott S hiába jött azóta Kant, Spencer, Mégis a régi vagyok.
Leköpöm és csókolom őket, Ők: a semmiség és a világ S nekik viszem az Élet-vásárból A legszebb vásárfiát.
Kiknek bőrét nem érinthettem, Szeréna, Zsóka; Trud és Irén, Irma s az Ég tudja, kik még: álltam Gőgösen mindük szivén.
S ha vásárolnom kellett csókot, Behúnytam a szemem és szivem: Ennyi szelíd, bús erőt nem vett még Perditákon senki sem.
Úgy csókolok én, mint egy isten: Friné és Genovéva rokon, Mikor én csókolok. Nem a némbert, Én magamat csókolom.
De szeretem őket mindegyig, Magdalénát és szűz Máriát, Szeretem e nemem-ölő tábort S a csókos komédiát.
Párisban ezerszer elnéztem A kicsi, bérmáló szűzeket: Hosszú ruhában, fehéren, maflán Mentek, mint a betegek.
S ezek kútfői a Jövőnek, Kiknek koszorut én most fonok. Ím, ezek lyányai szent Hágárnak: A jövendő asszonyok.
Szeretem, ahogy megszületnek, A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot, Szeretek én mindenkit, ki asszony: Igaz, bús férfi vagyok.
Hágár tüzébe bedobálom Mindenem, amim van, örömest S ha koldus vagyok, majd jön érettem Egy irgalmas, őszi est.
Hágár tüzébe bámulok majd S tarka, szép asszony-ravatalok: Vér, emlékek buknak a szent tűzbe És csókot hány egy halott.
Cookies on Poetry Cove