Piros, nagy köd-tályogok közül Sunyított rám a csalfa Nap, Midőn így szólék: Kelj föl és légy szabad.
Tán Budapesten, talán máshol. Alig emlékszek valamire A néhai világból, De szomoruan föltámadtam.
Sírom sziklái szétgurultak, Füstölt a Golgotha s kiléptem Föltámadottan, tétován Mély Sárkány-sírjából a Multnak
S mint akinek kevés a vére, Elindultam új apostolok Keresésére. Vihar s üvöltő Tátra-erdők
Voltak az én Tamásaim, Kik sebeimnek nyílásain Ujjaikat mártván benyúltak. Ködök szálltanak
S ködökön át Megromoltan és feledőn Hagytam el a Multat. És megint szólék: én nem tudom,
Ki vagyok, éltem-e, élek? Valakinek neve vagyok Vagy örököse egy halott Szomoru nevének?
Lázamat az est, postámat A posta, Mintha régen-régen hozná, Úgy hozza.
De jött a reggel, fázva rémlett És én nem tudtam, micsoda Emlékek Tarlójáról jött ez a reggel?
És sebeimet tapogattam, Fájtak, égtek förtelmesen, De mikor kaptam, hogyha kaptam? Hol jártam én,
Hát éltem már én? Ki sírhat most tán énmiattam, Ki vagyok és merre megyek? Aztán bolyongtam: tót zsoltárok
Harsogtak a fenyvesekben. Micsoda zsoltárt is tudtam én Kedvesebben Valamikor?
Csak hallgatok, Mert már mindent elfeledtem. Hallom, hogy távolból érkeznek Ide mások.
De hol a Távol, hol a Közel S hol vannak köztük Állomások? És mintha sohse jöttem volna
S csak itt vagyok: Szemek, levelek, táviratok, Nem tudom, miért keresnek. Én nem tudom, miért néznek rám
Kutató arcok? Arcomon nincsen régi írás S a régi harcok Nagy legendája elmosódott
Vén arcomon, vén fejemen. Olyan vagyok, Mint rosszul kezdett És meg se kezdett szerelem.
Szőke leány, szent, ifju cédrus Büszkélkedik fényes napon Néha előttem S fogcsikorgatva, hallgatagon
Rohanok messze tőle én. Emlékezek, vagy csak fájok? Ha élnék, ha szeretne, Ha volnék. Gondolkozom:
Lyányom lehetne. S amott egy-két virágos hajú Asszonyra nézek álmélkodva, Óh, mintha egyszer bolondja
Lettem volna fiatalnak, Ilyennek, párnak, Idegenek és kire várnak? Beszélnek hozzám,
Cirógatnak kandi szemekkel S úgy érzem, hogy hátam mögött Áll egy idegen, másik ember, Hozzá beszélnek.
Valami úgy fog, mint rabot, Mint alvajárót a tetőn, Kit én is nézek reszketőn, Mint furcsa távolit.
S amit én mondok, oly hüvös, Mint jégbarlangba orditón Besivító vihar-szavak. Valahol hóban elakadt,
Valami messze hómezőn Az én régi valóm. És csitt, amott tenger vonít Régi fájást,
Irgalmatlant és távolit. De ez a tenger fenyves erdő. Igen: tengerek, városok, Asszonyok, vágyak föllebegnek
S rajtuk Páris a korona. Ragyogóbbak, szebbek, Mint a legforróbb látomások. Volt-e hozzájuk közöm egykor,
Vagy ezt mind mások Ölelték és csodálták? Óh, jaj annak, aki feltámad S nem érzi önnön-életét,
Beszédje kongó báb-beszéd S báb-színpad bábja ő maga, Kérdés, kisértés és titok. Én azt várom: valaki majd
Hívni fog S édes, meleg szájjal Súgja meg majd, hogy ki vagyok. Itt tó van a Tátra ölén,
Csillogó, tiszta, vad, Keresem benne a századokat, Az életemet, A sírtáró dalokat.
Keresem magam közelségét, A szállaló Időt S a tükröt, a varázsosat, A megismertetőt.
És megáll az Élet És tudom, hogy most már semmi sincs, Senki sem él És semmi sem igaz.
Keshedt, vén arc vigyorg a tóból És nem tudom: ki az? Föltámadtam, jaj, föltámadtam.
Cookies on Poetry Cove