Megtudtam, hogy titkokat rejteget A mi Dunánk, ez a vén róka, Mikről talán sohase álmodott Az ősi barlang-tüzek óta
Ez a közönyös Európa. Megloptam a vén Iszter titkait, Titkait az árnyas Dunának. Magyar földön ravasz a vén kujon,
Hisz látott ő búsabb csodákat. De akkor pletyka-kedve támadt. Vallott nekem, nem is tudom, mikor: Tavasz volt és ő csacska-részeg.
Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt, Budapestre fitymálva nézett S gúnyos nótákat fütyörészett. Talán Szent Margit híres szigetén
Állott velem részegen szóba. (Ma is félve kalimpál a szivem S hajh, már régen késik e nóta. Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)
Nagy-komoly lett akkor a vén Duna. Torkán hűlt vad, tavaszi kedve. Olyan volt, mint egy iszákos zseni. Alig mert nézni a szemembe
S én vallattam keményen, egyre. »No, vén korhely, láttál egy-két csodát, Mióta ezt a tájat mossa Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,
Mely az öreg árnyakat hozza. Gyónjál nekem, vén falurossza.« »Mindig ilyen bal volt itt a világ? Eredendő bűn, lanyha vétek,
Hideglelés, vergődés, könny, aszály? A Duna-parton sohse éltek Boldog, erős, kacagó népek?« S halk mormolással kezdte a mesét
A vén Duna. Igaz az átok, Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz: Mióta ő zúgva kivágott, Boldog népet itt sohse látott.
A Duna-táj bús villámháritó, Fél-emberek, fél-nemzetecskék Számára készült szégyen-kaloda. Ahol a szárnyakat lenyesték
S ahol halottasak az esték. »Sohse lesz másként, így rendeltetett«, Mormolta a vén Duna habja. S boldogtalan kis országok között
Kinyujtózott a vén mihaszna És elrohant tőlem kacagva.
Cookies on Poetry Cove